10. rész: Végig téged néztelek

Kedves Olvasók!

Őszintén szólva; fogalmam sincs, hogy mit írjak most ide. Tegnap már tartottam egy kis élménybeszámolót, szóval most nem dumálok. Jöjjön, aminek jönnie kell - ne felejtsetek el véleményt írni:)

KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,

Elena O'Connor   

VOLTAM, VAGYOK, LESZEK.

PERRIE

Szép idő volt, Londonhoz képest. Kivételesen sütött a nap, csiripeltek a madarak. És ez már haladás volt, hiszen június vége felé közelítettünk. Bár a hőmérséklet még mindig hűvös volt, és hébe-hóba lágy fuvallat zavarta össze az állott levegőt. De azért számunkra tökéletes volt.

 A külváros egy olyan részére mentünk, ahol inkább idősebb emberek mászkáltak, így kevés volt rá az esély, hogy valaki sikítozva ide ugra-bugrál. Megzavarás nélkül tudtunk enyelegni. Sétáltunk, sétáltunk és sétáltunk. Mindenfelé. Közben néha egy-egy rövidebb, esetleg hosszabb csókot loptunk a másiktól, hozzábújtunk egymáshoz. Szóval olyanokat csináltunk, amit a szerelmesek szoktak. Mert mi is azok voltunk. Nagyon szerelmesek.

- Mit szólsz ehhez a helyhez? – bökött egy étteremre, ami nem is volt tőlünk olyan messze, nem tudom, miért nem vettem észre eddig.

Ahogy jobban megszemléltem a helyet, az egyik kezemmel a számhoz kaptam. Gyönyörű volt. Egy horgásztavon lévő nagy mólón helyezkedett el. A falak egyszerű vajszínűek voltak, az ablakpárkányokat pedig színesebbnél színesebb virágokkal halmozták el. Elhelyeztek néhány széket és asztalt idekint is. Nem volt nagy az épület, inkább otthonosnak mondanám. Egyszerű és nagyszerű – azt hiszem, erre a helyre nagyon jól illik ez a mondás.

- Az tökéletes lenne – válaszoltam meg kérdését. Utunkat tehát a vendéglő felé vettük. Nem is telt bele két percbe, már ott is voltunk a bejáratban. Egy negyvenes éveiben járó nő jött ki hozzánk – szerencsénkre nem ismerte föl egyikünket sem –, aztán vezetett minket egy szabad asztalhoz és szaladt el az étlapokért.

- Hűha – csak ennyit bírtam kinyögni, miután elolvastam a kínálatot. – Vajon tényleg olyan jók lehetnek a kaják, ahogy leírják őket?

- Biztos – rántotta meg a vállát. – Nézz csak oda!

A mellettünk lévő asztalra mutatott, ahova éppen kivitték az ételt. Hát, az, hogy jól nézett ki, az nem lenne elég méltó kifejezés. Inkább használnám a pazar, csodás, fenséges és ezek szinonimáit.

- Eldöntötted már, mit kérsz?

- Nem – csóváltam meg a fejemet. – Te?

- Ezt – bökött rá az én étlapomon az egyikre.

- Hű, koppintásnak vennéd, ha én is ilyet kérnék? – pislogtam rá ártatlanul, hiszen valami pompázatos volt az, amit mutatott. Wellington bélszín burgonyakrokettel körítve.

- Nem – ingatta meg mosolyogva a fejét. Amint kijött a pincér, Zayn elmondta neki a rendelésünket.

- Inni valamit, esetleg? – kérdezett vissza az alkalmazott.

- Mit ajánl? – kérdeztem vissza.

- Nem rég érkezett hozzánk tokaji bor. Nagyon finom, Magyarországból hozták.

- Akkor én azt kérek – bólintottam.

- Én is – tette hozzá Zayn. A felszolgáló felírta ezeket, elmondta a szokásos szöveget, amit ilyenkor szoktak, aztán lelépett. 

Hátradőltem a székemen, és megint – igen, tudom, hogy rettentően nyálas – elgyönyörködtem Zaynben. Pontosabban a szájában. Valamit mondott, de akármennyire is próbáltam rá figyelni, nem jártam sikerrel. Csak a mozgó ajkait láttam, nem hallottam, mit mond. Hogy ne legyen annyira feltűnő, néha „aháztam” egyet, bólintottam, vagy közbeszúrtam egy „szerintem is”-et. De aztán észbe kaptam, és halványan megráztam a fejem. Szerelmemre pillantottam, aki kérdőn nézett rám. Remek, szóval, most valamit ki kéne nyögnöm, válasznak.

- Igen, az csodás lenne!

- Tényleg? – nézett rám furán.

- Mi? Ja, nem. Nagyon rossz előérzetem van. Inkább ne – találgattam.

- Ugyan mire koncentráltál annyira, hogy fogalmad sincs arról, mit beszéltem? – kért számon mosolyogva. Éreztem, hogy elpirulok, valószínűleg tudta a választ.

- Ne haragudj, csak… – kezdtem volna.

- Édes, nem tudnék rád haragudni azért, amiért imádsz engem nézni – incselkedett. Nagyszerű, az arcom hivatalosan is rákvörös lett.  Közelebb húzott magához és az asztal fölött adott a számra egy gyors csókot.

Fél óra múlva újra megjelent a pincér, nyomában egy másikkal. Ott volt a kezükbe a mi borunk és a bélszínünk is. Már messziről látszódott, milyen jól néz ki. Az egyik megtöltötte a poharainkat az itallal, míg a másik letette elénk az ételt.

- Köszönjük.

- Öröm kiszolgálni az ilyen fiatal és szép hölgyeket – a fiatalabbik srác kijelentésére Zayn elég furcsa fejet vágott. Ahogyan kell azt, kinevettem Szerelmemet, s csakhogy fokozódjon a féltékenysége – mert ilyenkor olyan aranyos –, beszélgetésbe elegyedtem a sráccal.

- Igazán?

- Hát persze – kacsintott. Te jó Ég! Rám kacsintott – és nem, ez most nem az a fajta „te jó büdös Ég, rám kacsintott, de jó nekem”, ez inkább „pff, ezt nem mondod komolyan?” De azért tovább játszottam, hiszen Zayn feje egyre csak pirosabb és pirosabb lett.

- Most, hogy mondja, van benne valami – tettettem eltűnődést. Észre sem vettem, de idő közben a másik felszolgáló lelépett.

- Tudja, nem sok vendéggel lehet ilyen jól elbeszélgetni, mint magával. Megtudhatom a nevét?

- Perrie – válaszoltam.

- Áhh Perrie, milyen szép név. Mond csak, gyakran szoktál a bátyáddal ebédelni?

Itt, ennél a kérdésnél Zayn kitolta maga alól a széket, elmormolt egy „ha megbocsájtotok”-ot és elment.

- Öhm, szóval – akadoztam, aztán úgy döntöttem, kimondom. Kereken, perecen. – Kopjon le és hagyja, hogy megebédeljek a barátommal – nyomtam meg a „barátommal” szót. – És nem szeretném, ha a továbbiakban megjelenne az asztalunknál!

Ezzel Szerelmem után iramodtam, mivel még láttam, ahogy befordult az épület mögé.  Sajnos bekövetkezett az, amitől nagyon féltem. Elővett egy szál cigit – amiben volt a dohánynál károsabb anyag is. Gyorsabbra kapcsoltam, így még pont odaértem azelőtt, hogy beleszívott volna. Kikaptam a kezéből.

- Megígérted – emlékeztettem sírós hangon.

- Csak ott volt ez a…– kezdte volna el, de én leállítottam.

- Az én hibám, sajnálom – bújtam oda hozzá. – Ugye tudod, hogy nincsen senki hozzád fogható? Te vagy a legjobb.

Nem válaszolt, csak magához húzott és megajándékozott egy hosszadalmas, édes csókkal.

- Ugye megbocsájtasz? – kérdeztem, miután ajkaink elváltak.

- Nekem kéne bocsánatot kérni – ellenkezett.

- De én gyorsabb voltam.

- Meg – húzta fel a kezünket és fűzte össze az újainkat. – Megbocsájtok.

- Azt még megjegyezhetem, hogy irtó édes vagy, amikor féltékenykedsz? – pillantottam rá, amikor elindultunk visszafelé.

- Honnan láttad te, hogy milyen voltam, ugyan?

- Végig téged néztelek, Életem – árultam el.

* * * * *

- Köszönöm szépen a meghívást, nagyon finom volt minden – hálálkodtam, amikor már álltunk föl. – Tudod mi ízlett a legjobban? – kérdő tekintetére odahajoltam hozzá és adtam neki egy rövid csókot.

- Igen, ez szerintem is jó volt – nevetett. Annyira jó volt látni, hogy a tekintete megint mosolygós. Csak belenézek és nekem is jobb lesz a kedvem.

- Gyere, Hercegnőm, menjünk – nyúlt a kezemért. Belecsúsztattam az ő markába, amiben szinte elveszett, olyan kicsi volt az övéhez képest.

Visszasétáltunk a kocsihoz és beszálltunk. Az utat végig beszélgettük. Mindenféle hülyeségek is szóba kerültek. Szinte nem volt olyan perc, ami nem telt volna el úgy, hogy legalább az egyikőnk nem nevet föl hangosan. Még egy-két pletykát is megosztottunk a másikkal, ami azért volt különös, mert a lányok a lányokkal, a fiúk pedig a fiúkkal szoktak ilyeneket pusmogni, egymással aligha. De mi megtettük ezt is. Szóval, hamar eltelt az idő, míg hazaértünk.

- Szerintem én most befekszem a tévé elé és ma már nem csinálok semmit – dőltem le a kanapéra.

- Szerintem követem a példádat – bólintottam és odamentem mellé. – Mit nézünk?

- Tévét.

- Ahh, add ide, most megy a sorozatom – vette ki a kezeim közül a távirányítót és kapcsolt el.

- Ezt nem mondod komolyan, ugye?! – esett le az állam. – Sheron McLood tippjei a tökéletes külsőért. Mond, hogy csak viccelsz.

- Ezzel sosem viccelnék. De psszt! Nem hallom – méltatlankodott. Meghökkenve néztem rá, aztán megráztam a fejem és tovább figyeltem, ahogy a drága Sheron a hajára ken mindenféle szarságot – már elnézést a kifejezésért.

* * * * *

Sajnos, nem sajnos – magam sem tudom – a hét hamar elrepült. Anyuék még tegnap hazamentek, mivel Alexandert nem engedték el több napra a munkahelyéről. Eleanorral szinte mindennap beszéltünk, ki mit visz, mennyire várjuk már az utat, meg a szokásosról. Nem, még mielőtt valakiben felmerülne a kérdés, nem. Nem hagytuk ki az ÓRIÁSI – ezt már csak így lehet írni, mivel egésznap, de tényleg egész nap ezt tettük – bevásárlást sem. Mindent vettünk, ami csak kellhetett – mondjuk azt is, ami nem, de ez most mellékes. Bikiniket, táskákat, strandcuccokat, ruhákat és az elmaradhatatlan kelléket, a cipellőket. Persze egész nap fel voltunk pörögve, mivel másnapra volt tervezve az indulás. Az is szóba esett, hogy milyen hosszú már az út. Mondjuk, Londontól szinte minden távol van. Kivéve ugye, az, ami nem. Egyértelműen.

És hát elérkezett a Nagy Nap. Reggel már hatkor elindultunk a reptérre, a többiekhez hasonlóan. Csak mi voltunk ott, meg pár másik utazó ember. Senki nem tud erről a „kiruccanásról”, csak mi. Így hát nem voltak rajongók se, hála Istennek. Félre ne értődjék, imádom a fanokat, csak most nem lett volna energiám velük is foglalkozni. Tegnap késő este aludtam csak el, már éjfél után, Zaynnek köszönhetően, és már hajnali ötkor fönt voltam. Mondanám, hogy semmi baj, majd alszok a repülőn, de ez csak hazugság lenne. Nem tudok olyan valamin aludni, ami mozog. Anyu is mondta, hogy kisbabaként sosem szundítottam babakocsiban. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Na, nem baj, majd éjjel – vagy még akkor sem? Valószínű.

- Rendben, most már csak két perc van. Köszönjetek el, aztán indulhatunk – adott utasítást Dustin. Hátat fordítottunk neki, aztán mindenki máshoz, a hozzá legközelebb lévő emberhez lépett. Esetemben Niall volt a szerencsés.

- Ugye majd hozol nekem valami kaját? – kérdezte, miközben megöleltük egymást.

- Még szép, számíthatsz rám – kacsintottam. Liamhoz léptem, aztán Louishoz, aki megígértette velem, hogy vigyázni fogok Elre. Utánuk Szerelmem nyakába borultam, és adtam a szájára egy rövid, viszont a szerelemtől édes csókot.

- Oké, ennyi elég is volt – kiáltotta el magát Dustin. – Gyertek már!

Zayn szemébe néztem és szavak nélkül megüzentük egymásnak, mennyire fog hiányozni a másik.

- Szeretlek – suttogta a fülembe.

- Szeretlek – leheltem halkan, mégis meghallotta. Ezután egy utolsó csókot kaptam, s elléptem tőle. Rámosolyogtam még egyszer, aztán elindultam, fel a gépre.

- Készen állsz? – csapódott mellém barátnőm.

- Te? – kérdeztem vissza.

- Csak, ha te is.

- Akkor a válaszom egy határozott igen – bólintottam vigyorogva.

- Akkor indulhatunk – karolt belém Eleanor. Harry utánunk baktatott eddig, most viszont megelőzött minket és úri ember, avagy Harry Styles módra, előttünk tolakodott be a gépre.

- Hogy te mekkora tahó vagy – állapítottam meg, El heves fejrázásba kezdett, az illető pedig csak megvonta a vállát.

- Felőlem – kijelentésére felsóhajtottunk és összenéztünk úgy, ahogyan csak a lányok tudnak. Egy pillanat erejéig mindketten visszafordultunk és intettünk egyet, ezek után…

…pedig kezdődhetett a BULI! Nem akarok szemét lenni, de tényleg. Nem annak örülök, hogy nem nézhetem nap, mint nap a ki tudja hány fős társaságunk idióta képét, hanem annak, hogy… na jó. Pontosan ennek örülök – de vitathatatlan, hogy még jobb lenne ez az egész, ha Zayn is itt lenne.

- Ugyanarra gondolunk – nézett rám barátnőm. – Vagyis majdnem. Ugye te Zaynnel fantáziálgatsz és nem Loussal? – gyanakodott.

- Efelől biztosíthatlak – tettem a kezem a vállára, közben halál komoly arcot vágtam.

- Akkor jó – fújta ki a levegőt. És egy… és kettő… és három… és…

… mindketten nevetésben törtünk ki. Pár perc múlva már nem is a „viccen”, inkább azon röhögtünk, hogy a másik is röhög. Ahogyan az értelmes, normális és bölcs lányok teszik.

- Ne nyerítsetek már, nem hallom a filmemet – szidott le minket az én drágalátos bátyuskám, aki nem bírta ki, hogy ne üljön le egyből a tévé elé.

- Mit nézel? – érdeklődtem.

- Tele Tabíííí, mostmá’ haggyá’ – olyan jó érzés, amikor tudod, okos emberek vesznek körül… kár, hogy most, meg úgy általában… vagyis soha, nem érzem ezt!

- Azon mit kellene hallanod? – értetlenkedett El, de Harry csak lepisszegte.

 - Na, jó. Én elmentem a mosdóba – közöltem velük, de egyiküket sem érdekelhette ez a pompás hír, mivel el voltak foglalva azzal, hogy azokat az űrlényszerű micsodákat nézzék.

Beléptem a helyiségbe, ami… eléggé fura volt. Amikor kinyitottam a csapot, elkezdett szólni halkan valahonnan a Best Song Ever. Öhm, biztos… - gondoltam meghökkentve. – Hogy ide sem jövök be többet.!

- A mosdóban BSE megy – motyogtam az orrom alatt és közben leültem melléjük.

- Télleg’? – nézett nagyot Harry, aztán már ott sem volt.

- Úúú, ez komcsi? – ment utána Eleanor. Így történt hát, hogy míg ők „oda künn” gyönyörködtek a mellékhelyiségben – khmm… – addig én kettesben maradtam az űrlényekkel, vagy mikkel. Szeretem az animációs filmeket, nagyon is, de ez… Egy örökkévalóságnak tűnt, mire vége lett.

- Titeket elnyelt a klotyó, vagy egymásnak estetek? Az utóbbinak nem hiszem, hogy bárki is örülne – mentem Harry és El után, hisz’ már jó húsz perce nem jöttek vissza. Kopogás nélkül nyitottam rájuk, de nem. Még mindig ott álltak, szóval a wécé szörny kizárva, és megtartották a három lépés távolságot. Viszont az furcsa volt, hogy amikor megláttak engem, rögtön elhallgattak. Ők tudják…