Kedves Olvasók!
Tegnapra ígértem a fejezetet és késtem... Nagyon sajnálom:/ És van még egy rossz hírem: jövő héten erdei iskolába megyek, ezért nem tudok gép elé kerülni. Ebből adódóan pedig nem kerülnek fel a fejezetek. Hihetetlenül sajnálom, hogy ennyit kell majd rá várnotok, azonban betartom a heti két részt. Szombaton és vasárnap fognak felkerülni. Remélem, jó lesz úgy is:)
PERRIE
KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,
Elena O'Connor
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK.
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK.
- Három hét?! –
sokkoltam le. Az olyan sok! Tudom, hogy nyálas, de nem érdekel! Hogy fogom én
ezt a rengeteg időt kibírni Zayn nélkül?!
- Talán sokallja, Miss
Edwards? – kérdezte cinikusan a szervező. Nem tudom, mit követtem el ellene, de
nem valami elnéző velem.
- Nem… vagyis de! Igen
is sok! Létezik magánélet is – dörrentem rá. Talán őneki nem nagy szám, már
megszokhatta, hogy hosszabb időt tölt el a családja nélkül, de nekem nem. Nem,
nem felejtettem el, hogy Zayn is, és én is a munkánk miatt rengeteg időt
töltünk külön. Épp emiatt, amikor csak lehet, együtt vagyunk. Nem nagyon
tetszik nekem, hogy megint el kell
válnunk egymástól. Három hét. Ez baromi sok! – Nem lehetne egy kicsivel
lerövidíteni? – vettem könyörgőre.
- Egyértelműen nem.
Sőt, örüljön, hogy csak három hetet
mondtam! Maga is volt már klipforgatáson. Nem fért bele a három hétbe, de még a
duplájába sem, jól gondolom? – világított rá. Talán igaza lehet. Rekordidő ez a
bizonyos három hét – legalábbis egy komplett klipforgatáshoz képest. – El kell
ismernie, hogy a munkáink igen jók – egoista seggfej! –, szóval kérem. Higgyen
nekünk, ha azt mondom, három hét. Az három hété. Se több. Se kevesebb.
Megegyeztünk?
- Meg – te jó Ég!
Egy elköszönést
megspóroltam, úgy ültem be a kocsimba. Előhalásztam a telefonom és bepötyögtem
két szimbólumot annak az embernek, akivel úgy éreztem, muszáj beszélnem; :(
Egy percbe sem
telhetett bele, Harry már hívott is. Akármilyen ramaty is volt a hangulatom,
halványan, nagyon halványan elmosolyodtam azon, milyen mázlista is vagyok, hogy
ilyen testvérrel áldottak meg.
- Ahahaj – szóltam bele
köszönés helyett. Úgy látszik, az nem az én asztalom – mármint a köszönés.
ZAYN
- Hallod, nem dobnál
haza? – léptem Louis mellé, mivel ő állt hozzám a legközelebb.
A srácokkal együtt
töltöttük a napot, de mivel én kocsi nélkül voltam és semmi kedvem nem volt
gyalogolni.
- Bocs tesó, túl nehéz
vagy.
Vágtam egy amolyan „na,
ne fárassz” képet, mire halálosan komolyan felvonta a szemöldökét. Ez az ember
nem százas. Harryhez fordultam, hátha ő megsajnál.
- Gyere – adta meg
magát, majd jól hátba veregetett. Elköszöntünk egymástól a fiúkkal. Mindenki
elindult haza.
Az utat végig dumáltuk,
mikor egyszer csak „pittyegni” kezdett sofőrömnek a telefonja. Mivel ez nálunk
teljesen természetes, odahajoltam, hogy megnézzem, mi lehet az, de mire
elbírtam volna olvasni – az egyébként nem hosszú – üzenetet, Harry már hívta is
az illetőt. Mivel neki össze van kapcsolva a telefonja és a kocsija, ezét
hallottam a beszélgetést.
- Ahahaj – szólt bele
cseppet sem jókedvűen… Perrie.
- Mi a baj, Életem? –
vonta fel a szemöldökét a mellettem ülő.
- Ez a pasas nem
komplett. Majdnem egy hónapra akar minket száműzni a Világ Végére, bunkón
viselkedik, semmibe veszi a mondókámat, miszerint ez talán túl hamar lenne, nem
mellesleg egy egoista seggfej. Veled mizujs’?
Most rajtam volt a sor,
hogy felvonjam a szemöldökömet. Ki ez a pasas?
- Kiről is beszélünk? –
kérdezte meg Harry azt, amit én is tudni akartam.
- Erről a… Justin?
- Dustin – javította
ki.
- Tök mindegy. Szóval
erről a Dustin gyerekről. Mondjuk, van vagy negyven…
- Térjünk csak vissza a
lényegre! Miért is akarna minket elküldeni a Világ Végére? Egyáltalán ki számít
bele a „minket”-be? És mi lenne túl hamar? Egyáltalán… Mi van?! –
értetlenkedett.
- Ahh, mindegy. Nyilván
téged is le fog állítani, és beavat, ha összefuttok. Csak jó volt valakinek
elmondani, mennyire utálom a fickót. Na, szia! – tette le gyorsan Perrie.
*
* * * *
- Kösz a fuvart, haver
– kötöttem ki az övemet.
- Van mit – röhögött
fel a saját poénján. Férfiasan lepacsiztunk, aztán kiszálltam a kocsiból.
Elővettem a házkulcsot és beléptem az ajtón. Nem számítottam arra, hogy
Kedvesem otthon fog várni, de úgy látszik, van egy kis szerencsém.
Levetettem a cipőmet,
addig Perrie közelebb jött hozzám. Fölegyenesedtem és kitártam a karom.
Szorosan ölelésembe zártam, majd mikor fölnézett rám, loptam tőle egy csókot.
- Hiányoztam? –
rebegtette meg a szempilláit.
- Nagyon – szorongattam
meg. Elváltunk egymástól, és a nappaliba mentünk. Ledőltünk a kanapéra és csak
néztük egymást. Egy hajtincset a füle mögé simítottam és a fülébe suttogtam a
színtiszta igazságot.
- Olyan gyönyörű vagy.
Jót mosolyogtam azon,
hogy lányos zavarában mennyire elpirult. Csakhogy tovább feszítsem a húrt,
megkérdeztem, nincs-e rosszul, mert eléggé piros az arca. Válaszként nemes
egyszerűséggel, leütött. Engem. Na, megállj csak, asszony!
- Ne szemtelenkedj
velem – nevetett föl. Hirtelen elszállt minden „haragom”, amit röpke egy
másodperce éreztem. Eszembe jutott valami, amit már régen csináltunk, pedig
akkor mindketten élveztük.
Felálltam és húztam
magam után Perriet is. Figyelmen kívül hagytam kérdő tekintetét, úgy vonszoltam
be a konyhába. Benéztem a hűtőbe, ami nagy mázlimra dugig volt mindenféle
jóval, köztük a hozzávalókkal is. Visszacsuktam a frizsider ajtaját. A még
mindig értetlen Perriet felemeltem és leültettem a konyhapultra.
- Maradj itt – léptem
el mellőle és mentem vissza az eperért és a csokiért. Leraktam Szerelmem mellé
ezt a két dolgot, amitől varázslatos módon egyből megvilágosult. Nem fogadott
szót, lepattant onnan, ahova tettem és a hűtőszekrényhez sétált.
- Te butus, butus,
butus Zayn – mormolta és visszatért kezében sok mindennel, mint például vajjal.
- Hallottam ám –
szóltam. Csak megrántotta a vállát és előhalászott egy serpenyőt. Most rajtam
volt a sor, hogy kérdőn nézzek.
- Csak mosd meg az
epret. Alaposan, nem akarok szalmonellát kapni. Szerintem te sem.
Úgy tettem, ahogy
kérte, szemenként megmostam a piros gyümölcsöt és még le is vágtam mindegyikről
azt a kis zöld részt. Közben Perrie a csokival bűvészkedett. Ügyesen, méghozzá,
mert amikor ránéztem, olvadt állapotban láttam az édességet.
- Hozd csak ide azokat
– intett a fejével. Engedelmesen felkaptam az epreket és átcipeltem mellé, ahol
már gőzölgött a finom olvasztott csokoládé. – Ezt kavargasd csak szépen,
mindjárt jövök – azzal átadta nekem a kanalat és ő a szekrényhez ment és kivett
belőle egy nagy tányért. – Gyorsan kell belemártanunk, mert a csoki hamar
megdermed. Nézd, megmutatom – emelt ki egy szép nagy epret és félig belenyomta
a csokiba. Kiemelte és várt néhány pillanatot, aztán felém fordult és a számba
adta a finom édességet. – Na, milyen?
- Isteni – adtam egy
csókot a szájára, miután lenyeltem a falatot. Megcsináltuk így az összes epret,
aztán szépen, egymás szájába adogatva megettük őket. Igazán romantikus
hangulatban telt a délután. Sokat nevettünk, ettünk, csókolóztunk…
- Ezzel mi legyen? –
bökött az edényre, amiben még maradt egy kis csoki. Felcsillant a szemem, már
megint támadt egy remek ötletem.
Az ujjammal felszedtem
egy keveset a masszából és azt Szerelmem ajkaira kentem. Szépen elegyengettem.
Azzal a kezemmel, amelyik nem volt maszatos, kisöpörtem az arcából szőke haját.
Tekintetemmel némán engedélyt kértem, amit ő egyből megadott nekem. Fölé
hajoltam és gyengéd, hosszú csókot adtam neki. Lenyaltam a szájáról a finom
édességet és adtam neki is, mind-e közben egy másodpercre sem váltak el
egymástól ajkaink.
Egy pillanattal később,
mintha villámcsapás érte volna, úgy rezzent össze és tolt el magától. Szomorkás
arca megijesztett, nem tudtam hova tenni. Az előbb még önfeledten szórakoztunk,
most meg…
- Valamit mondanom kell
– nézett a szemembe. Az övének támasztottam a homlokom és egy aprót
bólintottam, hogy hallgatom. – Tudod, van ez az izé, és hát szóval… Na, azt
akarom kinyögni, hogy három hétig nem leszek itthon. Brazíliába utazom. Vagyis
nem egyedül, ott lesz El és Harry is.
Aha, szóval erről
beszélt Harrynek a kocsiban. Így kissé világosabb már, de még mindig nem értem,
mi a fő ok. Aztán leesett. Hát persze! Harry alig van mostanában velünk, Perrie
nap, mint nap a stúdióba ment. Felvették a dalukat. Most pedig mennének… minek
is? Egy klipet nem lehet három hét alatt leforgatni, vagy igen?
Egyelőre nem szóltam
semmit, csak magamhoz szorítottam és jó erősen megöleltem. Nem úgy, hogy fájjon
neki, csakhogy érezze, mennyire fog hiányozni nekem.
- Mikor indultok? –
kérdeztem.
- Egy hét múlva –
motyogta a vállamba.
- Ne szomorkodjunk,
rendben? Hiszen még sosem jártál Brazíliában. Örülnöd kéne – vigasztaltam.
- Én annak örülök, hogy
eljuthatok oda, csak annak nem, hogy nélküled.
- Tudod mit? Most
elmész, aztán, ha azt mondod, megéri, majd valamikor együtt is elmegyünk –
ötleteztem.
- Jó – egyezett bele és
végre elmosolyodott.
- Pontosabb
információkat nem tudsz? Utánanézhetnénk a helynek.
- Dehogynem! Rióban
leszünk elszállásolva, valami ötcsillagos hotelban. Napi tíz óra munka, a
többit pedig szabadon tölthetjük. És, ami az egészben a legjobb; elmegyünk majd
a vébé döntőre – sorolta. Tudtam, hogy az előbb nem játszotta meg magát,
tényleg sajnálta, hogy külön leszünk, de belül ő is örült, hogy elmehet. Ahogy
én is. Büszke vagyok rá.
Lehúztam a pultról és
visszavezettem a nappaliban lévő kanapéra. Elő vettem a laptopot, megvártam,
míg betöltődik, aztán Perrie elé toltam, mondván, írja be a hely nevét.
Vagy tízezer találatot
dobott ki a kereső, de az én Hercegnőm se perc alatt megtalálta azt a bizonyos
oldalt. A galériára kattintott. Tátva maradt a szám, olyan gyönyörű volt az
egész. Az épület is káprázatos volt, na de a tengerpart… Csodálatos.
- Szerintem nem lesz
gond a hellyel.
- Persze, hogy nem.
Hisz’ csak az éjszakát fogjuk bent tölteni – fintorodott el. – Ráadásul Dustin,
a szervező, azt mondta, lesz valami kamerás izé. Na, szal’ tudod. Ilyen videó
napló, vagy mi a fene. Amikor szinte minden egyes megmozdulásunkat fölveszik.
Még külön csatornánk is lesz!
- Akkor majd nézünk
titeket, ne félj – biztosítottam a felől, hogy minden lépéséről tudni fogok.
- Ez nem ér. Akkor így
te tudni fogsz rólam mindent, de én te rólad..? – vonta össze két szemöldökét.
- Majd óránként küldök
helyzetjelentést SMS-ben – viccelődtem.
- Hahaha – tettetett
nevetést. – Mindegy, viszont ne aggódj. Nem fogsz megszabadulni tőlem.
Játékosan rácsapott
egyet a térdemre, aztán felállt. Felém fordult és kinyújtotta a kezét. Szóval
jobban teszem, ha én is felállok.
- Hova megyünk? –
kérdeztem.
- Anyuék elé. Nem
emlékszel? – indult el az előszobába. – Azt beszéltük meg, hogy ma jönnek.
- Tényleg – mentem
utána. Gyorsan felvettük a cipőinket, Perrie még egy vékony kabátot is, és
indultunk.
- A csomagtartóban
elférhet egy nagyobb bőrönd? – pillantott rám kérdőn.
- Igen. Nincs is benne
semmi – tűnődtem el.
Mivel egyáltalán nem
volt messze az állomás, hamar odaértünk. Az már más, hogy alig bírtunk
kiszállni. A rajongók úgy megrohamoztak minket, mintha pénzt osztogatnánk.
- Így mégis hogy fogunk
eljutni hozzájuk? – szálltam vissza a biztonságot nyújtó autóba.
- Majd felhívom őket –
vette elő Perrie a telefonját és már hívta is az anyukáját.
- Szia, Anyu… nem, itt
vagyunk… igen, igen… figyelj, mi lenne, ha ti szépen, észrevétlenül
eloldalaznátok a hátsó kijáratig?... nem… jó, oké, helló – tette le. – Irány a
hátsó bejárat!
Dudáltam egyet, jelezve
a tömegnek, hogy a saját érdekükben, menjenek arrébb, aztán beindítottam a
motort és lassan elkezdtem tolatni – nem akartam senkit sem elütni.
Egyből kiszúrtuk őket
hátul, és nem csak azért, mivel rajtuk kívül voltak vagy négyen. Egy gyors
ellenőrzés után, nem követtek-e minket, kipattantunk a kocsiból. Kézen fogva
ballagtunk egymás mellett, amikor odaértünk, Perrie Debbie nyakába borult, én
kezet fogtam és bemutatkoztam az új családtagnak.
*
* * * *
- Szóval, meséljetek
csak. Hogy is jöttetek össze? – dörzsölte össze a kezét Szerelmem úgy, ahogy
csak a lányok tudják. Főleg, ha valami pasi a téma. Felsóhajtottam.
Akármennyire is imádom az én Hercegnőmet, a nagy, csajos beszélgetésekből
inkább kimaradok. Bocsánatkérésképp adtam az arcára egy puszit, majd kérdően Alexander
felé fordultam, hogy kimentsem őt is.
Letelepedtünk a
kanapéra, halkan bekapcsoltam a tévét, ahol épp’ egy meccs ment.
- Mond csak, Zayn, mik
a terveid Perrievel? – kérdésére az égbe szökött a szemöldökömet. Jó magasra. Semmi
bajom nincs a fickóval, és ez a kérdés természetes lenne, ha Perrie vér szerinti apja lenne. De mivel alig félórája ismerik egymást, elég fura.
- Jól van, tényleg
furán hangozhatott, de ezt szokták kérdezni a lányos-apák, nem? Tudom, Perrie
nem a lányom, de nagyon szimpatikus nekem. És megkedveltem. Szeretném, ha jó
lenne majd a viszonyunk. És mivel úgy tudom, több mint két éve vagytok együtt,
szeretném, ha elmondanád, mit tervezel vele – magyarázott.
- Hát… - túrtam bele a
hajamba. Aztán eszembe jutott, hogy ezzel a mozdulattal elcseszhettem a reggel
félórán át készülő frizurámat. De jó! -
Szóval, az igazság az, hogy nagyon fontos számomra Perrie, mindennél és
mindenkinél jobban szeretem. Azt tudom, hogy nem akarok ennek a kapcsolatnak
véget vetni… Hanem el akarom venni őt – suttogtam az utolsó szavakat, nehogy a
lányok meghallják.
- Nahát, ez a beszéd! –
veregetett hátba. – Tudod, nekem is volt egy lányom, de az ő fiújai sohase
mondták ki, hogy szeretik őt, vagy, hogy nem akarják őt elveszteni.
- Hogyhogy csak volt? – akadtam meg ezen a szón. Nem
tán’…?
- Nem, azért annyira rosszra ne gondolj! Csak miután
elváltunk a volt nejemmel, a bíróság úgy gondolta, hogy őt illeti a lányunk.
Már hét éve nem láttam, nem tudok róla semmit. Mármint Jade, a lányom.
- Mi?! – azonnal
felpattantam és odasiettem Kedvesemhez, Alexanderrel a nyomomban, mikor
meghallottam a sikítását. – Anya, hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Már ne is
haragudj, de elmúltál negyvenöt. Így kicsivel kockázatosabb a dolog, nem
gondolod?
Mi férfiak csak kérdőn
néztük végig a jelenetet, nem értettünk semmit. Debbie szólalt meg. Mit ne
mondjak, a mondandója, amilyen rövid volt, olyan megdöbbentő.
- Én… Nem fogok
köntörfalazni. Terhes vagyok.
Várj! Most Pezz anyukája terhes?
VálaszTörlésA részről pedig!!! WOW!!!! bár azt hittem Pezz lesz terhes, de így se rossz. Ráadásul, Zayn olyan cuki!
Siess
xx paapaya