PERRIE
Reggel iszonyú
fejfájásra ébredtem. De nem az enyémre, hanem Harryére.
- Mi van már? –
nyöszörögtem.
- Segíts rajtam, Nővci.
Szétrobban a fejem és már elfogyott a fájdalomcsillapító. Mit tegyek? – ült le
az ágyam szélére.
- Hajj – sóhajtottam
lemondóan. – Először is, ittál tegnap, vagy mitől fáj a fejed?
- Csak annyit, mint ti.
- Akkor? – néztem rá
követelően. Annyit agyaltam az éjjel a múlton, hogy alig aludtam valamit.
Érthető, hogy nyűgös vagyok.
- Nem tudom, de ne
legyél már ilyen mogorva. Mi bajod van? – pillantott rám szeretett teljesen. Nem
tudok ellene mit tenni, egyszerűen nem megy, nem ment nekem sohasem az, hogy ne
hódoljak be Harry könyörgő tekintetének.
- Semmi – keltem ki az
ágyból. Beletúrtam a hajamba, feltűnésmentesen akartam volna kezdeni vele
valamit, mert ki tudja, hogy nézhetek ki, abban pedig biztos voltam, hogy a
kamerák már vesznek minket.
A konyhába
vánszorogtam, onnan pedig a hűtőhöz. De semmit nem találtam benne, csakis egy
lejárt szavatosságú tejfölt – ami egyből repült is a kukába –, meg pár száraz
zöldséget.
- El kéne menni,
bevásárolni… – csuktam be a frizsider ajtaját és néztem Hazzre.
-… Vagy rendeljük meg
online a cuccokat – vetette fel, s már szaladt is el valahova, aztán pár
pillanat múlva visszatért a laptopjával a kezében.
- Nem lehetsz ilyen
lusta! – hitetlenkedtem.
- Mehetünk felőlem, de
a legközelebbi bevásárlóközpont messze van, nincs kocsink, autókölcsönző egy
darab sincs a közelben, és még csak tömegközlekedéssel sem tudnánk eljutni oda…
- Mutasd csak az
ajánlatot! – változtattam meg a véleményemet egyből, miután felsorolta a
hátrányokat.
*
* * * *
Két óra múlva már
üdébben és több energiával álltam neki, hogy elkészítsem a szuper bájitalomat,
amitől pikk-pakk elmúlik a fejfájás. A kiszállító szerintem egész évben
összesen nem vitt sehova annyi cuccot, mint amit most hozzánk. Már El is
felkelt, de őneki sem engedtem, hogy megnézze, mit is csinálok. Mármint azt
tudta, hogy mit, csak azt nem, hogy hogyan. És akármenyirre is jó barátnőm, ezt
még neki sem árulom el. Titkos recept.
Mikor elkészültem a keverékemmel
kiöntöttem a lila – tudom, eléggé bizarr szín – löttyöt három pohárba.
Elkiáltottam magam, hogy jöjjenek ide, s mintha csak erre vártak volna, egyből
megjelentek a kis asztalkánál.
- Ez marha finom! –
sóhajtott Eleanor, mikor beleivott. – Kérlek, mond el, hogyan csináltad!
- Nem, bocsi. Mondom,
hogy titkos recept – görbítettem le a számat egy pillanatra, aztán elnevettem
magamat. Még nagyon régen találtam ki ezt az italt, amikor még csak nyolc éves
voltam. Emlékszem, én voltam otthon egyedül és unatkoztam. Gondoltam, összeütök
valamit – anya most nem tud
megakadályozni benne, mivel nincs itthon. És aztán ez
jött össze. Szerintem is jó ital, csakhogy pár év múlva rájöttem, hogy van
benne néhány olyan alapanyag, amit ha sokszor viszünk a szervezetünkbe, akár
kórházba is kerülhetünk. Ezért sem árulom el senkinek, hogy kell csinálni. Én
is csak havonta ütök össze egy jó nagy adaggal. Akkor viszont összegyűlik a
család apraja-nagyja.
- Kaphatok még? –
próbálkozott be Harry, mikor már kiürült a pohara.
- Nem, mondom, hogy
csak ennyit csináltam.
Miután gyorsan
elmosogattam, a szobámba szaladtam. Pontosabban a gardróbomba, ami immár új
ruhákat is tartalmazott, mivel tegnap délután beváltottuk az ígéretünket Ellel,
hogy megkínozzuk Harryt. És mi lenne egy pasinak kínzóbb annál, hogy öt teljes
órán keresztül kell boltról boltra járkálnia két dilis, vásárlásmániás lány
nyomában?
Egy vékony, kánikulába
való nyári ruhát vettem fel. Ahogy megláttam ezt a darabot a kirakatban, rögtön
tudtam, hogy ez engem illet. Így még szép, hogy nem hagytam ott! Élénksárga, térd feletti érő, ami pont diszkréten szexis. Szóval tökéletes. Ehhez még hozzácsaptam egy pont ugyanilyen színű magassarkút és egy kis sminket. A hajamat simán felkötöttem
lófarokba, mivel nem akartam, hogy melegítse a nyakamat, ugyanakkor szerettem
is ezt a viseletet. Csakhogy még jobb
legyen az összhatás, egy szintén citromsárga napszemüveget tettem a fejemre,
amit kint nyilván lecsúsztatok majd, csak az a házban elég bénán nézne ki.
Előkerestem egy kis táskát, ami ment a szettemhez, ami azért annyira nem is volt kicsi, s elkezdtem belepakolászni olyan dolgokat, amik a mindennapokban, és olyanokat is, amiket
kizárólag ilyen alkalmakkor tudok használni. Gondolok itt például a telefonra,
pénzre, iratokra, szájfényre, zsepire, napolajra, és fürdőruhára.
Mivel Dustinnak valami
„halaszthatatlan” dolga akadt, a teljes napot kikaptuk, így úgy döntöttünk,
lenézünk a tengerpartra. Arra a partszakaszra, ahol forgatunk, már csak azért
is, hogy ne legyenek az emberek fölöslegesen kitiltva onnan. És az a hely… Maga
a tömör gyönyör. Még a gondolat is, csak a miénk lesz ma egész nap. Hmm.
Kellemes érzés árasztotta el a testem minden egyes milliméterét.
- Indulhatunk? –
hallottam meg Harry hangját.
- Felőlem – válaszolt
rá Eleanor. Én inkább csak hozzájuk lépkedtem, így megspórolva egy kiáltást,
ami úgyis felesleges lett volna. Én mentem legelöl, mellettem pedig barátnőm,
mögöttünk Hazz az ajtót zárta be, s pár pillanaton belül már a liftben álltunk.
- Mivel megyünk? –
húztam föl a szemöldökömet, mivel erről nem beszéltünk.
- Kocsival – jött a
válasz.
- És kiével? – szállt
be Eleanor is a kérdezz-szűkszavúanfelelek játékunkba.
- Dustinéval.
- De hát…– hőköltem
meg. – Ő odaadta a kocsiját... nekünk?
- Ja.
- Most viszont velünk
fognak jönni az őrök – jósolta meg El. És bingó! Amint kinyílt a személyfelvonó
ajtaja, megláttuk azt a sok-sok-sok-sok embert, akik minden bizonnyal ránk
vártak.
- De jó! – fancsalodtam
el egy másodperc erejéig, de aztán rájöttem, hogy inkább örülnöm kéne, amiért
eljuthattam idáig, így inkább helyesbítettem. – De jó! – kiáltottam most már
egy őszinte mosoly kíséretében. A többiek furán néztek rám, de aztán annyiban
hagyták a dolgot és egy vállrántást követően továbbléptek – szó szerint, mivel
elindultak a kijárat felé. Én meg a nyomukba. Erre persze megmozdult a nagy
seregünk. Páran – talán hárman – megelőztek minket, s előttünk léptek ki a
hotel ajtaján, a többség velünk egyszerre, és néhányan mögöttünk. Szóval
mondhatni, be voltunk kerítve. Őrökkel. Csúcs.
Alig tudtunk eljutni
Dustin kocsijáig, hiszen nem nagyon láttunk ki a hústornyok miatt, de aztán
valahogy csak meglett. Szerencsénkre annyit megadtak nekünk, hogy nem utazott a
kocsiban velünk senki tőlük, mindössze egy „díszkíséretet” kaptunk.
Amúgy komolyan.
Szerintem, ha nem csapnának ekkora felhajtást körülöttünk ezzel az őr dologgal,
kevesebb lenne az esélye, hogy valami baj érjen minket. Most gondoljunk bele!
Felhúzzuk a fejünkre a kapucnit és úgy, teljesen normálisan elhaladunk az
utcán, vagy csakhogy mindenkire felhívjuk a figyelmünket, húsz rendőr kocsi
követ minket. És jön előttünk. Vajon melyik a feltűnőbb?
Na, jó. Jobb lesz, ha
lehiggadok. Koncentrálj Perrie arra, amitől az előbb is jobb kedved
lett!
- Körülbelül mennyi
idő, míg odaérünk? – kérdeztem, csak hogy eltereljem a figyelmemet. Meg ez
amúgy is érdekelt.
- Nem sok. Max. negyed
óra.
Felsóhajtottam, s
bekapcsoltam a rádiót. Akárhogy is kerestem, nem jött be az úgy imádott
csatornám, a KissFM. Pedig ott olyan jó dalok szoktak menni! Végülis, mindegy,
hogy angolul, vagy portugálul hallgatok nyáladzást, nem de? Na jó, talán ez
kissé túlzás volt, hiszen nagyon szeretem én is a romantikus dalokat, de most
valami pörgősre vágytam. De sajnos nem jött össze.
Húsz perc múlva
érkeztünk meg, de csak azért, mert kaptunk egy piros hullámot. Az első dolgunk
az volt, hogy miután nyugodt szívvel lepakoltunk – csak rendőrök voltak itt
rajtunk kívül, és arra elég kicsi az esély, hogy ők loptak volna tőlünk, vagy
engedték volna másnak –, kerestünk egy öltözőt. És lám, sikerrel is jártunk!
Amilyen gyorsan csak
tudtam, felvettem a bikinimet, mert akármennyire is szellős a ruhám, abban
jobban tűröm a forróságot. Mikor kijöttem a kis helyiségből, El és Harry csak
rám vártak már, így ezután indulhattunk is a vízbe.
- Hideg –
figyelmeztettem a többieket, de azért tovább mentem. És… és… váratlanul eltűnt
a lábam alól a talaj. Vagyis a víz. Két erős kéz tartott meg. Felkapott és
menyasszonyi stílusban vitt egyre beljebb és beljebb.
- Ugye nem? – néztem
ijedten Harryre, mikor derengeni kezdett egy elmélet, mit is tervez csinálni
velem. – Kérlek, ne tedd!
- Micsodát ne tegyek? – incselkedett. Röviden
felsikkantottam, mikor elengedett, de aztán elkapott a tenger felett körülbelül
egy centivel.
- Ne dobj bele a vízbe
– kérleltem őt.
- Miért? – vágott
elgondolkodó arcot.
- Mert akkor akár meg
is halhatok. Felhevült testtel nem szabad a vízbe ugrani, ugye tudod? –
próbáltam meg okoskodással húzni az időt.
- Ahh, na jó, most az
egyszer szerencséd volt, de legközelebb nem lesz – ment bele, óriási
megkönnyebbülésemre. Letett én meg megmostam magamat vízzel, hogy felkészüljek
a merülésre, de ekkor egy tökéletes ötlet fogant meg a fejemben.
Hirtelen ráugrottam a
hátára, és amiért ez meglepetésként érte őt, összebicsaklott alattam, így
együtt kerültünk a víz alá. Üdítő érzés volt. Mikor viszont a talpaim
találkoztak a homokos talajjal, elszökkentem és feljöttem a felszínre, nehogy
Hazza bosszút tudjon állni emiatt. Gyorsan el is kezdtem úszni befelé, ami
talán nem is volt olyan jó ötlet. Mikor feljöttem a víz alól, senkit sem
láttam, csak egy távolban lévő partot. Lehunytam a szemeimet. Kezdett a félelem
a hatalmába keríteni, így magamban elkezdtem tízig számolni, de egyszer csak
valami megfogta a lábaimat, s erre akkorát sikkantottam…!
- Olyan undok vagy! –
ütöttem meg az öcsém mellkasát. – Tudod, hogy megijedtem?!
- Bocs, de el kell
ismerned, az sem volt valami kedves húzás, amit te tettél velem – nevetett. –
Mi van azzal, hogy „felhevült testtel nem szabad a vízbe ugrani”? Vagy ez rám nem
vonatkozik?
- De igen, de most már
légyszi' menjünk innen – hajtottam le bűnbánóan a fejemet.
Letett és kényelmesen
elúsztunk a parthoz, ott pedig a törölközőinkért rohantunk egyből. Furcsa módon
hatalmába kerített az a „valami hiányzik” érzés. Körbenéztem, és szerencsére
megláttam Eleanort kicsit távolabb tőlünk, ahogy fel, s le járkálva telefonálgat.
BBól a hatalmas nagy vigyorból, ami az arcán ékeskedett, nem volt nehéz
rájönni, hogy éppen szíve választottjával
beszélgetett. Ezt már csak onnan is tudom, mert meg tudok különböztetni egy „a
mindennapokra szóló” és egy „Louisnak szóló” mosolyt. De ez mindenkinél így
van. Vagyis persze nem feltétlenül szól a második Louisnak, az én esetembe
mondjuk – akármennyire meglepő és hihetetlen –, Zaynnek.
Szárazra töröltem
magam, aztán pedig belefeküdtem a puha homokba. Elképesztően jó érzés volt, bár
amit ezután tettem, még jobb. Elővettem a telefonomat, és kikerestem a
névjegyzékből az én szívem választottját.
- Igen? – hallottam meg
Szerelmem hangját, amitől csak még
boldogabb lettem.
- Én vagyok az.
Remélem, nem zavarok…
- Hercegnőm, te soha
nem zavarsz. Mond, mi történt ma veled? Merre jártál, miket láttál? – igen,
határozottan éreztem, hogy ki ült az arcomra a „Zaynnek szóló” mosoly. Annyira,
de annyira szeretem őt..!
- Most itt vagyunk lent
a parton, az előbb jöttem ki a vízből… De kérlek, te is mondj valamit. Olyan jó
hallani a hangod – bazsalyogtam.
- Hát, az az igazság,
hogy nem nagyon történik errefelé semmi sem. Ha meg igen, akkor azt elmondanám
neked – sajnálkozott.
- Rendben, akkor
legalább csak azt mond meg, hogy most mit csinálsz – kérleltem.
- Most éppen veled
beszélgetek – rukkolt elő a frappáns válasszal.
- Jól van, látom, nem
vagy beszédes kedvedben – nevettem fel. – De estére legyél, mert akkor nem
engedlek el csak ennyivel – figyelmeztettem. – Szeretlek, kicsim…
- Én is téged – hallottam
a hangján, hogy mosolygott. Bontottam a vonalat, aztán visszatettem a táskámba
a telefont. Annak ellenére, hogy rövid volt a beszélgetésünk, és szinte nem is
mondott semmit magáról, nagyon élveztem. Jól esett, hogy hallhattam a hangját.
Megnyugtatóan hatott rám.
Elővettem egy magazint,
de egy pillanat múlva le is tettem. Portugálul írnak benne és a nyelvet még
mindig nem értettem. De jó, szóval pénzkidobás volt!
- Hogy van a Rómeód? –
kérdeztem meg vigyorogva Elt, mikor letelepedett mellém.
- Jól – válaszolta
szűkszavúan. Megadóan felsóhajtottam, úgy látszik, többet nem szedek ki belőle.
- Nem megyünk el
kajálni? Én éhes vagyok – jött elő a semmiből Harry.
- De, jó ötlet,
szerinted? – fordultam barátnőmhöz.
- Naná! – pattant föl
és porolta le magáról a homokot.
- És, hova hívsz meg
minket? – kérdeztem Hazzatól, miközben egy törölköző segítségével ügyesen
fölvettem a ruhámat.
- Egy szóval sem
mondtam, hogy meghívlak titeket – rázta a fejét nevetve.
- Dehogynem. Most, az
előbb – nyújtottam ki a nyelvem rá dedósan.
- Na jó, de csak azért,
mert rólatok van szó…
Még ők is felvették a
ruhájukat, aztán felkerekedtünk és elindultunk keresni egy kajáld át…
… de előtte még
lebonyolítottunk pár őrrel egy vitát arról, mégis mit képzelünk mi, hogy csak
úgy lelépünk. Nyugodtan közbeszólhattunk volna néha, hogy az bizony nem úgy
volt, de olyan éhesek voltunk, hogy inkább megvártuk az ítéletet, aztán pedig
elindultunk, a nyomunkban hárommal közülük, akik szerencsére betartották az öt
lépés távolságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése