Kedves Olvasók!
Kellemes vasárnap estét kívánok nektek! Hogy vagytok? Várjátok már a szünetet? Esetleg hozzátok már beköszöntött? Mik a terveitek? Remélem, benne van a 24-ei egész napos Steal My Girl klip nézése!!:D
Vártátok már ezt a részt? Ti is érzitek, hogy közelít a vég? (Titeket is idegesít, hogy folyton kérdéseket teszek föl?)
Tessék-lássék, 18. fejezet a Girl with purple lips-ből - mindenképp' hagyjatok magatok után nyomot!
KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,
Danielle Cobbler
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK
------------------------------------
PERRIE
– Ma
nem lesz olyan meleg, maximum tizenöt fok – kiáltotta Eleanor.
Nagyszerű,
akkor legalább azon már nem kell agyalnom, milyen szellős, nyárias
ruhát vegyek föl. Így végre hasznát is veszem azoknak a
daraboknak, amiket hoztam.
A
választásom egy fehér ing, bézs bőrkabát, egy bézs
farmernadrág, valamint egy szintén bézs magas sarkú lett. Plusz
ezekhez még hozzácsaptam néhány fehér kiegészítőt. Gondolok
itt egy mini táskára, fülbevalóra, karkötőkre és hajba valóra.
Mikor
elkészültem, átsétáltam a nappaliba és leültem egy fotelba.
Mivel se El, se Harry nem készült el, így egyedül voltam ott. Nem
szokásom, de mivel éppen halálra untam magamat, egy kisebb
mérlegelés és egy ördög-angyal játék után a kezembe kaptam az
öcsém telefonját, és naná, hogy az üzenetek menüpontba léptem
be. A legelső beszélgetésre kattintottam rá, ami nem nevet, hanem
számot írt ki.
Csak
hat SMS-t kellett elolvasnom, rájöttem, hogy az öcsémre bizony
rátalált a szerelem. Még hozzá nagyon cuki, rózsaszín ködös
szerelem. Komolyan, olyan édes, „Nyuszim”-nak hívja a leányzót.
Késztetést éreztem, hogy halljam a lány hangját, hátha
találkozok vele, és akkor fel tudjam ismerni. Okos lány módjára
nem Hazza telefonjáról tárcsáztam, mert azt látta volna, hanem
az enyémről. Ami viszont igen… meglepőre sikeredett. Na, jó.
Majdnem szívrohamot kaptam.
Szóval.
Éppen, hogy írnám be a harmadik számjegyet, mikor automatikusan
kidobja a készülék azt a nevet, akinek ugyanígy kezdődik a
telefonszáma. Ügyet sem vetve rá, gondolván, biztosan csak
véletlen egybeesés, folytattam. De az onnan akkor sem tűnt el,
mikor befejeztem. Szaporábban kezdtem venni a levegőt,
leellenőriztem háromszor is, de a számok csak-csak egyeztek. Mint
a hideg
zuhany,
úgy ért a felismerés, értelmet nyert minden kis nyom, utalgatás.
* * * * *
A
mai forgatás jócskán elhúzódott, egészen reggeltől késő
estig kellett ott maradnunk. A hab a tortán már csak az volt, hogy
nem volt mivel haza mennünk. Komolyan! Itt vannak ki tudja
hányan, és egyik sem képes arra, hogy béreljen egy autót, vagy
valami? Ezzel nem díváskodni akarok, de mikor az ember úgy érzi,
hogy helyben bepisil, kicsit ideges. De csak egy egészen
kicsit.
– Na,
jó a terv a következő – intett Dustin, hogy menjünk hozzá
közel. – Szóval. Mivel ilyenkor már nincs nyitva kölcsönző és
senkinek nincs az itt lévők közül pillanatnyilag rendelkezésünkre
álló autója, ezért a közlekedést fogjuk választani. Méghozzá
a villamost.
– Ezt
nem mondod komolyan?! – hökkentünk meg. Már nem azért, de
nemzetközileg ismert emberek vagyunk. Így egy hangyányit nehéz
lesz hazajutni anélkül, hogy ne rohamoznának meg minket az
emberek.
– Tudom,
mire céloztok ezzel, de megoldom – próbált minket nyugtatgatni.
– Ura vagyok a helyzetnek – hát persze.
Az
az emberke, aki ugye „ura a helyzetnek”, most nagyon nem a szívem
csücske, mivel háromnegyed órája állunk ebben a hülye
megállóban, a szakadó esőben! Nem tudom, hol jár az agya,
de hogy itt nem, az biztos. Legelőször úgy volt, hogy tökéletes
lesz nekünk a húszas, mivel az ki visz egészen a főtérig minket,
s miután elment előttünk vagy három tizennyolcas, eszébe jutott,
hogy nekünk végül is az lenne a legjobb, mivel a végállomásától
már csak egy kicsit kéne sétálni, és már ott is lennénk a
szálloda előtt. De nem. Mivel, az nem is a mi szállodánk lett
volna, hanem egy másik, a város túloldalán lévő. Marha jó.
Szóval, ez után megint megnéztük azt a kis táblát, aminek nem
jut eszembe a neve, de azt tudom, hogy oda vannak kiírva, hogy
melyik járat mikor és hova megy. Azt mondta, hogy most már
biztosan jót fog mondani, érzi a zsigereiben. Hát a zsigerei
viszont nem nekünk akartak kedvezni, mivel a huszonkettest
javasolta, amiből egy darab sem járt éppen arra. Marha jó. Na,
itt már nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért keresztbe tettem a
lábaimat és annyira összeszorítottam azokat, hogy még csak
véletlenül se csurogjak be.
Álldogáltam
így vagy öt percet, aztán kezdett alábbhagyni a késztetés, hogy
„bepöttyenjen”, így én is találgattam a többiekkel, hogy
melyik villamos is lenne nekünk a legjobb. Időközben még egy
hetvennyolcas és egy hatvankettes is elsuhant mellettünk, amit
tényleg nem tudok hova tenni, mert a listán nem is szerepelt ez a
két szám...
– Mi
lenne... – kezdtem volna bele, de nem is engedték, hogy
végigmondjam, lepisszegtek. Hát, kösz. Itt, mivel már nagyon
elegem volt, pár méterrel arrébb álltam tőlük, jött velem az
én hű
bajtársam, El is. Gondoltuk, hát, akkor, ha ők olyan nagyon
okosak, mint hiszik, akkor
találják ki
ők, pasik, mivel jutunk haza. Úgy
tíz perc elteltével pedig meg is jött a nagy ötlet. Végül is
nekem már tök mindegy volt, csak jussak már el egy... WC-re!
– A
húszassal fogunk menni – jelentették ki.
– Ezt
ugye senki sem gondolta komolyan?! – akadtam ki. – Vagy tízszer
elment már előttünk az a busz, de nektek most jut eszetekbe,
amikor... – pillantottam a táblára. – … már csak húsz perc
múlva jön a következő?
– Ez
van – rántotta meg a vállát Dustin, ami... igen fura és
szokatlan dolog volt tőle.
Az
arcomra elég fura dolog ülhetett ki, ami valahol az idegbaj, düh,
és szenvedés között lehet, mivel kaptam mindhármójuktól
egy-egy sajnálkozó pillantást. Mondanám, hogy segített
valamennyit, de miért hazudjak? Inkább behunytam a szemem és nem
gondoltam semmire se. De tényleg! Még... Zaynre se. Pedig ő
általában nem számít bele a „semmibe”. De most... most
beleszámított. És igen, így lassan, de valahogyan eltelt az idő
és a várva várt villamosunk megérkezett.
Felhúztuk
a kapucnijainkat és lefelé nézve mentünk a busz
legesleghátuljára. Szerencsénk volt, mivel nem ültek még rajtunk
kívül sokan, maximum hat emberke lehetett, hiszen már tényleg
nagyon késő volt, de azért fő a biztonság.
Dustin
vett jegyet nekünk is, s míg Harry és El azon civakodtak, ki
lyukaszthatja ki előbb a sajátját, én ide-oda mocorogtam a
széken, csakhogy visszatartsam. Bakker, de rossz, mikor nincs
„kéznél” egy WC sem..!
*
* * * *
Alighogy
kinyílt a lift ajtaja, én már repültem is ki rajta. Hatalmas
meglepetésemre Austin állt az ajtóban. Nem volt tervbe véve, de
nem tehettem mást, minthogy félrelököm, egy „VIGYÁZAT!”
rikkantása közben, mivel ő szépen, nyugisan, mit sem tudva arról,
miken mentem keresztül, csakhogy végre bejuthassak egy átkozott
fürdőszobába, mindkét kezét kinyújtva, nekitámaszkodott az
ajtófélfának. Bocsi, Austin, de muszáj volt.
Hatalmas
megkönnyebbüléssel jöttem ki a mosdóból, pár perccel később.
A többiek nagyban nevettek a nappaliban, így elnézésüket kértem,
hogy most nem leszek velük, de előtte persze köszöntöttem régi
ismerősömet, Austint, aki elárulta, hogy annak köszönhetjük a
látogatását, hogy ő is pont másnapra tervezte a hazautazást és
akkor már miért is ne menjünk együtt?
Gyorsan
letusoltam, s elvégeztem mindent, amit csak kellett, aztán átvettem
a pizsamám. Nem, még nem bújtam ágyba, hanem szorgos
kislány módjára, összepakoltam a ruháimat és beleraktam a
bőröndbe, hogy ne reggel kelljen ezzel húznom az időt. Egy jó
háromnegyed óra elteltével, mikor elkészültem ezzel, eszembe
jutott, hogy nem pizsamába kéne majd utaznom, bármennyire is
kényelmes, így – mivel természetes, hogy az a felső kellett,
ami a koffer legalján volt – pakolhattam is ki az egyik tartalmát.
Hurrá!
Na,
de aggodalomra semmi ok, pár
pillanat alatt kiválasztottam a tökéletes szerelést. Mivel
tudtam, hogy minimum egy fotó rólam el fog terjedni az interneten,
olyan ruhákat válogattam össze, amik nem ütik meg a kurva
jelzőt, viszont a kurva jól néz ki-t
már annál inkább. Gondoskodtam arról, hogy – A verzió,
miszerint az a
bizonyos csaj hazudott – az a kis lotyó, Maya
Dolites is irigykedve pillantgasson rám, és kétszer gondolja meg
ezután, kivel áll le szórakozni. És – most jön a fájdalmas B
variáció –, ha igaz és Zayn tényleg... Szóval, forduljon meg
utánam, és az járjon a fejébe, hogy lehetett akkora idióta, hogy
ezt művelte velem.
Mindenesetre nagyon remélem, hogy az A terv jön be. Nagyon, nagyon,
nagyon, nagyon, nagyon, nagyon... Szóval, nagyon reméltem.
Mire
mindennel elkészültem és az ágyba is kerültem, az óra a negyed
kettőt ütötte. Szerencsénk az egészben az, hogy csak délután
indulunk el haza, mert még van egyetlenegy rövid kis jelenet, amit
még le kell forgatnunk, aztán pedig lerójuk a tiszteletkörünket
Rioban – érts: keresztülkocsikázunk a városon és megpróbálunk
minden említésre méltó helyre benézni – és csak ezután
megyünk ki a reptérre, ahol pedig, értelem szerűen fölülünk a
gépre és irány London!
Mit
is mondjak, vegyes érzelmeim vannak a hazatérésünkkel
kapcsolatban. Egyrészről feszengek, mivel félek attól, ami otthon
vár; Zaynnel beszélni a dologról.
Igazából nem is magától
Zayntől, hanem a válaszától... De, állj! Én teljes mértékben
megbízok benne, félreértés ne essék. Nem, tagadom, tényleg
furcsa lehet, hiszen, ha azt mondom, millió, az nem fejezi ki azt a
mennyiséget, amennyit megvádolták Zaynt azzal, hogy félrelépett.
Fogcsikorgatva, de legyűrtem mindezt, a hírnév ugyanis ezzel jár.
De ez a levél... Még soha nem írtak nekem az e-mail fiókomba, na,
de hogy ilyen részletesen is elemezték volna... Soha.
Másrészről
pedig, levél ide, vagy oda, szörnyen hiányzik nekem az én Zaynem.
És persze a többiek is, na de ő..! Megfogalmazhatatlanul. Az
érintése, a csókja, a hangja... mindene. Annyira várom már, hogy
újra a karjai közt legyek.
Az
utóbbi pár napban eltaszítottam őt magamtól. Nem mindig vettem
föl neki a telefont, vagy ha igen, gyorsan elhadartam a szokásos
szövegemet, meghallgattam őt is, aztán valami indokkal leráztam.
Tudom, hogy ez rettentően furcsa, hiszen bárki más, aki a helyembe
lehetne, az nem tenné ezt. De én viszont egyszerűen képtelen
vagyok rá, pillanatnyilag... Szívem szerint küldenék neki egy
SMSt, hogy bocsánatot kérjek benne a viselkedésemért, és hogy
elmondjam, mennyire szeretem, de nem ment. Mivel gyáva voltam.
Nagyon gyáva.
Úgy
döntöttem, inkább lehunyom a szemem és alszok, de
ekkor jött egy üzenetem. A telefonom „pittyent” egyet, és,
tudom, szomorú, de én abban a másodpercben ugrottam. Hátha...
Nem,
nem Zayn volt az. Nem írta, hogy „szeretlek” vagy, hogy
„hiányzol”. Nem, nem ő volt. Viszont annak is nagyon örültem,
ami tényleg jött.
Louis:
Nem kell ott lennünk. Egyikőnknek sem.
Perrie:
Tényleg?
Louis:
Tényleg.
Perrie:
Hogy csináltad?
Louis:
Egyszerűen csak bevetettem a különleges fegyveremet, vagyis a
vonzalmamat.
Perrie:
A vonzalmadat?
Louis:
Ja.
Perrie:
Végülis mindegy. De most már megyek, mert mindjárt elalszok. Jó
éjt.
Louis:
Ok, neked is xx
Perrie:
:)
Ez
után pedig egy vigyorral az arcomon tértem nyugovóra. Csodálatos
hírt kaptam, Louis azt állította – ami elhittem neki –, hogy
küldött oda embereket, így nekünk nem kell elutazni Afrikába. És
ez valami elképesztő! Helyette otthon lehetünk a szeretteinkkel.
Hú, őszintén remélem, hogy még akkor is belefog tartozni Zayn a
„szeretteimbe.” Nagyon, nagyon, nagyon remélem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése