Kedves Olvasók!
Utolsó előtti fejezet. Nem is tudom, mit kéne írnom. Talán azt, hogy köszönöm a 11 rendszeres olvasót és a +3500 oldalmegjelenítést! Igen, ezt le kellett. Aztán pedig egy kicsit a részről.
Utolsó nap Rióban. Érződik, hogy nem kell már sok. Perrie hűen tartja magát ahhoz, hogy nem aggódik, amíg nem beszél Zayn-nel, de így átolvasva, jobban le írhattam volna az érzelmeket. Ja, és még annyi, hogy - igaz, nem jártam még Rióban - kétlem, hogy annál a bizonyos éttermi jelenetnél tényleg úgy lennének a dolgok a valóságban is. De sebaj.:)
KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,
Danielle Cobbler
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK
-------------------------------
PERRIE
– Megvan minden?
Szekrényekben, polcokon, ilyesmiken nem hagytatok semmit? –
kérdeztem, mivelhogy indulásra készen álltunk – legalábbis
kellett volna állnunk. Csakhogy még egyszer utoljára
átjártuk a rezidenciánkat, nem-e ott hagytunk valamit. De még
szerencse, hogy megtettük, különben egy napszemüveg, pár hajba
való, egy fél pár zokni és ehhez hasonló apróságokat itt
hagytuk volna!
– Szerintem igen –
tűnt föl Harry.
– Szerintem is –
csatlakozott Eleanor.
– Remek, akkor
mehetünk?
– Igen!
– Igen! – szólaltak
meg egymás után. Bólintottam, aztán még utoljára végig néztem
a gyönyörű szép lakosztályunkon, amit három hét alatt igen,
igen megkedveltem. Elraktároztam ezt a kis időt a memóriámban. Az
őrültségeket, meglepetéseket, szomorkodást – khmm... – és a
véget nem érő hülyülést.
Egy halvány mosollyal az
arcomon az ajtóhoz léptem és lenyomtam a kilincset. Mivel már, a
személyzetnek köszönhetően, a csomagjaink az autóban vártak
minket, nem kellett cipekednünk – csak azt a kevéske mütyürt,
amit utólag megtaláltunk.
Nem, a mostani alkalommal
nem kellett lépcsőznünk, nem is törtünk rá egy éppen uborka
pakolásos fejű nénihez. Egyszerűen csak, úgy, ahogy a normális
emberek – szóval magunkra egyáltalán nem jellemző módon –,
egyszerűen csak beszálltunk a liftbe. Megnyomtuk a gombot, ami a
földszintig visz minket. Aztán kép szakadás.
Kihunytak a fények, s a
lift nyikorogva leállt. A negyedik és az ötödik emelet közt.
Mindez még egyáltalán nem is zavart volna minket – hiszen ez
nálunk akár mindennapos jelenség is lehetne, ha folyton lifttel
közlekednénk. De az, hogy rajtunk kívül utazott még három
„nagymenő” tizenhárom éves fiú, akik felváltva stíröltek
engem és Eleanort..! Na, az több volt a soknál.
– Mi lenne, ha
befejeznétek? – fordultam hozzájuk egy gúnyos mosollyal.
– Há' mi lenne? Semmi
– válaszolta az egyik, aki talán hasonlított egy kicsit Justin
Bieberre.
– Rendben, akkor most,
hogy megvolt az engedékeny Perrie, én jövök! – lépett elém
El. – Vagy befejezitek a fenekünk bámulását, vagy...
– Vagy mi lesz? –
vágott közbe a piros mellényes, fekete hajú. – Idehívod a buzi
pasidat a Nyál Direction-ből?
Na, erre aztán annyira
felkaptuk a vizet – mindhárman, ráadásul, mivel egytől egyig
érintettek voltunk a témában. El a piros mellényes, fekete
hajúnak, én a Justin Bieber utánzónak adtam egy jó nagy,
csattanós pofont, Harry pedig behúzott a harmadiknak, aki meg sem
szólalt mondjuk, de a jelenlétével támogatta a másik kettőt,
szóval jogos volt.
Hátat fordítva nekik –
most már nem mertek megszólalni – vártunk. Vártunk, vártunk és
vártunk. Aztán a változatosság kedvéért még egy kicsit
vártunk, de egyszer csak újra világosság lett és a lift is
folytatta megkezdett útját. Jó néhány pislogással, de kibírtuk
az erős fényt, miután a szemünk hozzászokott a sötétséghez.
Kicsit fura volt, hogy
így is észrevettek minket, mikor egyikőnk sem nyomta meg a piros
gombot, de a a mai világ már olyan modern, hogy lehet, nem is
kellenek hozzá vészjelzők, tudják, hogy valami nem oké.
Pár
perc elteltével már ezerrel száguldottunk Rio utcáin, hiszen ez a
kis liftes kitérő jócskán elvette az időnket. Nem akartuk utolsó
nap is felbosszantani Dustint. Legyen ez a szerencse napja.
Ma
nem is kellett messze mennünk, a stúdió közel volt ahhoz a
hotelhez, ahol elszállásoltak minket. Harry volt a soros a
vezetésben, szóval a közlekedési szabályokra füttyöt hányva,
a megengedettnél gyorsabban mentünk. Mi, lányok azért ezeket
betartjuk – már amikor.
Leparkolt
egy árnyékolt helyre és már ugorhattunk is ki a járműből. Nem
kellett vinnünk semmit sem, minden, ami kelhetett, az épületben
volt. Bementünk a fotocellás ajtón keresztül és egyből
kerestünk volna egy eligazítót, de az kijött elénk, és elkísért
minket a helyszínre.
– Rendben,
most már mindenki itt van – szólalt meg Dustin, mikor meglátott
minket. Erre a kijelentésére mindenki megmozdult valamerre. Az
egyikőjük Harryt vette kezelésbe, míg egy másik engem ültetett
le egy székbe. Olyan gyorsan jártak valakinek a kezei a fejemen –
a hajamat csinálták –, mintha nem is ember, hanem mondjuk, robot
lenne. Mégsem éreztem, hogy egyszer is meghúzták volna valamelyik
tincsemet is. Egy másik férfi az arcommal tette ugyanezt. A
különbség csak az volt, hogy ő a sminkemet készítette el.
Alig telt el pár
pillanat, és már teljes hadi szerelésben voltam – időközben a
ruha is rám került. Amire mondjuk, nem nagyon használnám a „ruha”
jelzőt, mivel az cseppet túlzás lenne. Konkrétan fehérneműben
találtam magam, mikor belenéztem az egyik tükörbe. Igaz, ezen
kívül a hátamra terítettek még egy amolyan kendőt is, vagy mi a
fenét, de ez sem volt valami sok. Úgy néztem ki, szerintem, mint
egy hulla. A hófehér bőrszínemnek, körmeimnek és ruháimnak,
na, meg a platina szőke hajamnak köszönhetően. Egyedül az ajkaim
tükröztek valami életet, ugyanis lilára pingálták. Végre
valami... valami én!
– Azt
a..! Nem hittem, hogy megadatik nekem a dögös-nővérből –
lépett mögém Harry, egy elismerő mosollyal az arcán. – Jók a
lábaid, Nővci, meg
kell hagyni!
– Te
aztán ne pont az én lábaimmal legyél elfoglalva – forgattam meg
a szemem. Szembefordultam vele, hogy szemügyre vehessem. Nem nagyon
különbözött tőlem. Bár a bőre nem hasonlított annyira a
hóemberére, mint az enyém, az övé is fehérebb volt egy-két
árnyalattal az eredeti színtől. Egy szál alsógatyát aggattak
rá, amitől plátói kilátást nyerhettem szépen kidolgozott
felsőtestére. Az ő séróját is hasonlóan csinálták meg, mint
az enyémet. Vagyis összekócolták. Csakhogy meglegyen a kettőnk
közötti összhang, a gatyája pontosan olyan árnyalatú lila volt,
mint az én szám. Nem, nem kislányosan világos, mint mondjuk, a
levendula. Épp' ellenkezőleg! Sötétlila, már majdhogynem kék.
Menő!
–
Nincs mese...
–
...verhetetlenek vagyunk – fejezte be megkezdett mondatomat Harry.
Egy pacsival nyugtáztuk, hogy mi vagyunk a világ urai, aztán csak,
a tükör felé fordulva, tovább gyönyörködtünk magunkban.
Eleanor
tűnt föl egyszer csak közöttünk. Furcsa arccal végig nézett
először Harryn, aztán rajtam, majd magán. Amint ezzel kész lett,
se szó, se beszéd, egy fancsali kép és egy lemondó sóhaj
közepette már le is lépett. Hát jó, ő tudja.
–
Gyertek csak ide! – kiáltotta nekünk Dustin. Azonnal ugrottunk –
elvégre ez a szerencse napja, nem de?
–
Mivel nincs túl sok időnk, nem fér bele, hogy felváltva
dolgozzatok, így Perrie itt, Harry egy másik teremben fog lenni.
Gyerünk, munkára fel! – adta ki az utasításokat. Egy csaj
átkísérte Hazza-t az említett helyiségbe, engem pedig egy másik
húzott a kamerák elé. Egy igen csak fura helyzetbe állítottak be
legelőször.
Néhány
látványosan kigyúrt pasas úgy helyezkedett el, hogy én rájuk
tudjak állni. Komolyan! Rá kellett állnom a hátukra. Megkérdeztem
a biztonság kedvéért egy párszor, hogy nekik ez biztosan rendben
van-e, de csak azt a választ kaptam, hogy ez a dolguk. Hát, ha az a
hivatásuk, hogy alul öltözött nőket kelljen megtartaniuk, nem
tudom, mit mondjak...
Mint
kiderült, a refrént forgattuk, amit imádtam – na, nem a
szövegét, azt még mindig enyhe túlzásnak véltem. Igazából nem
is kellett túl sok mindent tennem, csak riszálni magam a már jól
betanult koreográfiára. Mégis az idő úgy elszállt, mint egy...
mint egy galamb, mondjuk? Oké, nem jutott hirtelen eszembe semmi.
Szóval, ezt, meg egy másik pozíciót – amiben szintén
megjelennek ezek a fickók, de szerencsére nem alattam – kellett
megcsinálnom vagy hússzor, mivel naná, hogy mindig volt valami
kifogás velem szemben. Aztán pedig jöhetett a könnyes búcsú –
vagy valami ilyesmi.
Mindenki,
aki Harryvel volt, és persze ő maga is, visszajött ide, így
idejét láttuk annak, hogy kifejezzük a hálánkat. Harry elcsent
valakitől egy olyan kihangosítót, vagy mi az, nem jut eszembe a
neve, abba beszéltünk.
–
Emberek, tudnának egy kicsit ránk figyelni? Köszönöm. Először
is... – és blah, blah, blah blah. Csak úgy dőlt belőlünk a
szöveg. Hol Hazza, hol én fejeztem ki a köszönetemet...
körülbelül mindenért.
A
hosszas beszédünk után mindenki tapsolni kezdett – mi is. Csak
úgy, a többieknek, vagy magunknak.
* * *
* *
A jól
beígért szórakozás nem maradhatott el a munka után. A kánikula
miatt úgy döntöttünk, ejtünk minden látványosságot és inkább
egy strandot veszünk be. Fent állt annak a lehetősége, hogy
ksőbb még megbánjuk ezt, elvégre mikor utazunk legközelebb
Rioba, de ez akkor minket cseppet sem izgatott. Csak arra vágytunk,
hogy lehűthessük magunkat a hűvös vízben.
–
Szerintem ez a part jó lesz – mutogatott ki az ablakon Eleanor.
–
Szerintem is – értettem egyet, igaz, én nem láttam valami túl
sokat, barátnőm ízlésében megbíztam.
–
Akkor ide jövünk – tért le a főútról sofőrünk, Harry, és a
tengerpart felé vette az irányt. A kocsit a parkolóban hagytuk –
ahol, megjegyzem, ezen kívül senkié sem állt –, mi pedig egy
strandtáska, Dustin és a beígért harminc őrrel együtt a vízhez
közeledtünk.
Meglepő
volt, hogy egyetlenegy öreg házaspáron kívül nem volt senki,
hiszen minden rendben volt ezzel a szakasszal, csak úgy, mint
bármelyik másikkal. A víz gyönyörű szép, kristálytiszta volt,
a parton lévő homokba sem volt szemét dobálva. És ezzel be is
fejezhetem a fényezést, mivel nem lenne tovább mit.
Ugyanis
nem volt egy árva kajálda, bár, esernyő és nyugágy kölcsönző
sem. Nem játszadoztak kisgyerekek, nem épített senki homokvárat.
Nem sütkérezett senki sem a napon. A vízben sem volt egy árva
lélek sem. Furcsa. Nagyon furcsa.
Ennek
ellenére mi letelepedtünk itt. Szétterítettük a plédet, aztán
fogtuk a fürdőruháinkat és elvonultunk átöltözni – azért
egy wc még helyet kapott.
–
Kár, hogy nem sokára megyünk, nem? – hallottam meg El hangját a
mellettem lévő kabinból.
–
De – füllentettem. Imádtam Riot, de Zaynt százszor jobban és
gyávaságom ellenére minél hamarabb beszélni szerettem volna
erről vele. Meg persze látni is akartam őt. A csodálatos barna
szemeit, amiben el tudnék veszni is, csókra csábító ajkait,
kezei érintését, ahogy összefonja az ujjainkat... Rettentően
hiányzik már Ő!
–
Én kész vagyok, te? – kattintottam ki a zárat és léptem ki a
fülkéből.
–
Pillanat... – válaszolt barátnőm. Hallottam a ruhák súrlódását,
aztán az ő zára is kattant és megjelent előttem El.
–
Csini fürdőruci – szólaltunk meg tökéletesen egyszerre, amin
el is nevettük magunkat. Visszamentünk a többiekhez és mivel
Harry is készen volt – Dustin és az őrök nem nagyon érdekeltek
minket – a vízbe mentünk.
Kellemesen
hűs volt a hőmérséklete, ezért először csak vacogtunk és
tartózkodtunk tőle, viszont később, mikor már megszoktuk,
remekül szórakoztunk benne. Fröcsköltük, néha, néha lenyomtuk
a víz alá egymást. Esetleg úsztunk egy keveset is, sőt Harry még
a nyakába is fölvett, s onnan dobott le minket. Összegezve nagyon
jól elvoltunk. Így búcsúztunk el Rio-tól. Hülyüléssel.
Viszont
az idő megint hamar elszállt – akárcsak egy galamb, mi?
Kénytelenek voltunk már kettőkor kijönni a vízből, aztán
megszárítkozni és visszavenni a ruhánkat. Mikor ezekkel mindenki
elkészült, elbúcsúztunk az őröktől, akiknek lejárt a
munkaidejük, így mentek a maguk dolgára. Persze nekik is
megköszöntük, hogy vigyáztak ránk, s a többi.
Egyedül
Dustin maradt már csak velünk, már csak azért is, mert ugyanazzal
a repülővel megyünk haza, haza Angliába. Már maga az ország is
hiányzott, Londonról nem is beszélve!
Arra
azért még volt időnk, hogy megebédeljünk. A luxusnak eleget
téve, beültünk Rio legdrágább éttermébe, ott is egy külön
terembe, ami megvédett minket az éppen erre járó fanoktól.
–
Micsoda illatok! – áradozott El. – Kár, hogy te nem érzed
őket, Perrie! Mintha csak szólongatnának engem!
–
Ebben az esetben szerencsém van, mivel azt hiszem, szívrohamot
kapnék, ha egyszer csak megszólalna a rántott hús – borzongtam
meg, mire Eleanor csak nevetve oldalba bökött, egy hitetlenkedő
fejrázás közben.
–
Szép napot, mit hozhatok Önöknek? – jött oda egy pincér az
asztalunkhoz és egyből angolul beszélt, megkönnyítve ezzel a
dolgunkat. Nem hiszem, hogy bármelyikőnknek kedve lett volna
belefogni most egy Activity partiba.
–
Először is, négy étlapot – ráncolta a szemöldökét Harry.
Ebben mondjuk, igaza volt, hiszen nem tudtuk fejből a választékokat.
–
Elnézést a hiányosságért, máris jövök – ezzel a mondattal
ott hagyott minket
–
Ez itt mindennapos dolog? – fordultam Dustin felé. Állítólag ő
nem először járt Brazíliában, szóval ezt már tudhatta.
–
Amikor legutoljára itt jártam, egyik étteremben sem volt, nekünk
kellett fejből mondani egy számot, egy és negyven között és
kihoztak valamit. Szóval, nyugodtan kijelentem, hogy igen. Ez itt
mindennapos – rántotta meg a vállát.
–
Itt is lennék – ért vissza a férfi egy lappal a kezében...
amire csak számok voltak írva.
–
Ezekből kéne választanunk? – hitetlenkedett Hazza. Mivel csak
négy bólintást kapott, ezért csak találomra rábökött az
egyikre, aztán már adta is tovább az étlapot nekem. Mintha olyan
sokat lehetne rajta nézni. Na, mindegy.
–
Én a huszonhatosat kérem – mondtam gondolkozás nélkül. Ez a
szerencse számom. Ami úgy jött ki, hogy a „Z” betű, mint
Zayn, ugye, az ABC huszonhatodik betűje. Talán nyálas – nem
igazán érdekel.
–
Én a tizenkettest – vágta rá El, mikor rá került a sor,
rendelés terén. Gyorsan felmondtam magamban az ABC-t. Naná, hogy
az „L” betű volt a tizenkettedik. Mi, nők tehát így
választunk szerencseszámot. Erre muszáj volt megforgatnom a
szemem. Ez tényleg, annyira lányos dolog.
–
Én pedig a harmincötöst – mondta végezetül Dustin.
–
Innivalót, esetleg? – jött a szokásos szöveg.
–
Nem, köszönjük – szólalt meg mindenki előtt Dustin, pedig mi
szívesen válaszoltunk volna.
–
Rendben, kérem, várjanak türelemmel – azzal el is tűnt a
szemünk elől.
–
Miért nem kérhettünk innivalót? – kértük számon.
–
Mert akkor megittátok volna az egészet az előtt, hogy kihozták
volna az ételt. Ebből pedig következett volna az, hogy nem
bírjátok megenni az ebédet, ráadásul a végére már nem is
marad mit lötykölnötök – indokolta meg a döntését. Murcizva
bár, de beletörődtünk abba, hogy ideiglenesen szomjaztatva
vagyunk, s az időt beszélgetéssel töltöttük.
* * *
* *
– Mint idefelé,
most is megszeretnélek titeket kérni arra, hogy viselkedjetek
normálisan. Bár ez három hete nem nagyon akart sikerülni, bízom
benne, hogy most másképp' lesz – figyelmeztetett minket Dustin,
mikor már a gépen ültünk. Az idefele jövetelünkkel ellentétben,
most a Brazíliai rajongók értesültek a jöttünk felől, így
elárasztották Rio repterét. Ez így, egymagában nem is lenne
olyan nagy szám, de mi nem tudtunk csak úgy elmenni előttük.
Olyan édes volt tőlük, hogy kijöttek elénk, akkor legalább
kicsit háláljuk meg azzal, hogy törődünk velük! Így hát a
korláthoz közelben lévő, néhány szerencsés fan kapott
valamelyikőnktől autogramot. Ezzel is csupán fél órával később
indultunk el a tervezettnél, ami nálunk mondhatni, rekord!
Sűrű integetés
közben feljöttünk a hatalmas lépcsőn – annyira el voltam
foglalva a rajongókkal, hogy meg is feledkeztem a tériszonyomtól.
A mögöttem lépkedő Harry azonban már nem volt ilyen szerencsés.
Most viszont, azt
hiszem, eleget tettünk Dustin kérésének. Mivel kiszívta az
energiánkat az elmúlt három hét, így csak arra volt erőnk, hogy
keressünk magunknak egy-egy fekvő helyet. Aztán pedig kidőltünk.
Egytől egyig
* * * * *
– Ébredjetek föl,
megérkeztünk – ordította Dustin. Nahát, észre sem vettem, el
tudtam aludni egy mozgó járművön. Wow. Mindannyian nyújtózkodtunk
párat, aztán pedig, egyik pillanatról a másikra, hirtelen
mindenkibe visszatért az élet. Be voltunk zsongva attól, hogy újra
láthatjuk a szeretteinket.
Bár még nem szállt
le a gép, nem kellett sok hozzá. Ahogy kinéztem az egyik ablakon,
észre vettem, hogy kint már sötétség van.
Aztán, csak úgy, a
fejembe hasított a tudat, ami miatt baromira hidegen hagyott, hogy
hány óra lehet, esetleg mennyivel hűvösebb a levegő itthon, mint
Rioban. Dustintól való elköszönésünkben is csak félig voltam
jelen. Mivel rájöttem, hogy engem nem csak a szeretteim, Zayn várnak.
Nekem egy kiadós
beszélgetés is jutott.
Nagyon Jó rész lett várom kövi részt :)
VálaszTörlés:) Köszi, hogy írtál!
TörlésNincs mit :)
VálaszTörlés