Kedves Olvasók!
Elérkeztünk ide, a történet végére. És, mit ne mondjak, már-már szégyellni való, mennyire rövid lett ez a fejezet. De vigasztaljon a tudat; lezárhatjuk magunkban ezt a rövid sztorit.
Igazából az elejétől kezdve így terveztem; ez nem egy világot megváltó történet lesz, hanem csak valami, ami kicsit kizökkenti az olvasót a stresszes mindennapokból. Valami, amit miközben olvasol megnyugodsz és csak élvezed a sorokat. Valami, amiben kiélhetem rajongásomat a One Direction és Zerrie iránt. Valami, amit nem olvasnak sokan, de akik igen, azoknak az arcukra mosoly kerül. Ezt szerettem volna elérni. Sikerült? Ez már nem rajtam múlik.
Igazából az elejétől kezdve így terveztem; ez nem egy világot megváltó történet lesz, hanem csak valami, ami kicsit kizökkenti az olvasót a stresszes mindennapokból. Valami, amit miközben olvasol megnyugodsz és csak élvezed a sorokat. Valami, amiben kiélhetem rajongásomat a One Direction és Zerrie iránt. Valami, amit nem olvasnak sokan, de akik igen, azoknak az arcukra mosoly kerül. Ezt szerettem volna elérni. Sikerült? Ez már nem rajtam múlik.
SZERETNÉK MEGKÉRNI MINDEN EGYES IDETÉVEDŐT, HOGY AKI EZT A RÉSZT ELOLVASSA, ÍRJON HOZZÁSZÓLÁST! AZ IS, AKI EDDIG NEM TETTE ÉS AZ IS, AKI IGEN! EZ NEKEM FONTOS LENNE! KÖSZÖNÖM!
KELLEMES OLVASÁST KÍVÁNOK,
Danielle Cobbler
VOLTAM, VAGYOK, LESZEK
---------------------------------------------------------------------------------------------------------PERRIE
–
Valami baj van? – kérdezte aggódó hangnemben Zayn, amikor már
otthon ültünk az ágyunkon.
–
Öhmm... – elmondjam? Ne mondjam? Áhh, egye fene! –
Én csak szeretnék veled...
megbeszélni... valami... khmm... – köszörültem meg a torkom –
valami fontosat.
–
Figyelek.
–
Először is –
tördeltem az ujjaimat –, légy szíves,
ne utálj! – mielőtt bármit mondhatott volna
ezzel kapcsolatban, felálltam és körbe-körbe járkálva a
szobában, belekezdtem. – Szóval, nem is olyan rég’ kaptam egy
e-mailt. Bizonyos... Maya Dolites-től – nem, annyira azét nem
voltam bátor, hogy az arcára pillantsak, és megtudjam, mit vált
ki belőle ez a név. Mindent a maga idejében. – De
nem is ő a lényeg, hanem maga a levél tartalma. Legalábbis azt
hiszem...
–
Nem értem, mire
akarsz kilyukadni – ráncolta a szemöldökét Zayn.
– Ő
olyan... öhm, rossz dolgokat írt nekem. Olyan dolgokat állított,
amiket én nem nagyon akartam neki elhinni, de... – szipogtam.
Zayn felállt az ágyról és elém sétált.
Letörölte az éppen kigördülő könnycseppemet, aztán
összekulcsolta a kezünket.
–
Rólam is szó
esett, ugye? – kezdte megérteni a dolgot. Csak bólintottam egyet,
aztán a vállára hajtottam a fejemet és ott sírdogáltam tovább.
–
Én annyira
sajnálom... – kezdtem volna szabadkozni, de még mielőtt
folytattam volna, Zayn közbe vágott.
–
Van rá esély, hogy
láthassam ezt az e-mailt? – kérdezte. Oh,
ne. Csak ezt ne akarná! Nem is tudom, miért,
de nem akartam, hogy ő is elolvassa ezt a bizonyos üzenetet. Ennek
ellenére elővettem a telefonomat és beléptem az e-mailek
alkalmazásba. Megkerestem a sok közül és Zayn kezébe nyomtam.
Figyelmesen
olvasta a szöveget, csak néha-néha ugrott föl a szemöldöke a
magasba, vagy éppen ráncolódott össze. Pár röpke perc alatt
végzett vele és visszaadta nekem a készüléket. Vett egy nagy
levegőt, aztán kifújta azt.
–
Nézd, Perrie –
fordult hozzám. – Nem is... nem is érthetem meg, hogy hihetted
ezt el – éreztem a megbántottságot a hangjában, amitől csak
még jobban rám tört a bűntudat. – Adtam neked okot arra, hogy
kételkedj bennem? Az irántad érzett hűségemben? Ő is csak egy
cafka a sok közül, aki ilyenekkel bombáz.
Hirtelen
annyira elszégyelltem magamat. Nem is értem, hogy kérdőjelezhettem
meg Zaynt. Hiszen tényleg nem adott okot erre. Mindig olyan
figyelmes, kedves, édes, udvarias... Olyan hülyének éreztem
magamat. Miért?! Miért hittem el akár egy
percre is, hogy bármelyik szó igaz lenne abból az átkozott
levélből?!
–
Zayn, kérlek, ne
haragudj rám – suttogtam halkan, bár volt egy olyan sejtésem,
hogy így is meghallotta. – Hülyeség volt elhinni ezt. Ne...
–
Ha hülyeség volt,
miért tetted? – szólt közbe. Bárcsak
bele se kezdtem volna...
–
Én... nem tudom –
túrtam bele idegesen a hajamba.
–
Akkor már ketten
vagyunk – szűkítette össze a szemeit. Olyan ijesztő volt az
összhatás. Ahogy kinézett. Tudatában voltam annak, hogy csalódott
bennem e miatt, de úgy ismertem őt, hogy nem bántana. Soha.
–
Sajnálom, sajnálom,
sajnálom. Kérlek, bocsáss meg nekem ezért – igen, már megint
könyörögtem neki. De az Ég szerelmére, kit érdekel?! – Nem
szeretnélek e miatt elveszíteni téged. Fontos vagy nekem... –
halkult el a hangom. Hogy lehettem ennyire
hülye?! Ha már abban a pillanatban bezártam volna az egészet,
mikor kiderült, hogy utálkozóval állok szemben...
–
Fontos... Tudod –
itt mintha megváltozott volna valami. Közel jött hozzám. Egészen
közel. Lenézett a kezeimre, amiket már megint tördeltem.
Szétválasztotta őket és az egyiket közénk
emelte. Bal kezével a csuklómat tartotta, jobb kezével pedig...
összekulcsolta az ujjainkat. Reménykedve néztem fel rá, könnyes
szemeimmel. Talán... –, te is fontos vagy nekem. Fontos vagy
annyira, hogy ne hagyjam, hogy ez a kis senki éket verjen közénk.
Nem engedhetem meg! Azt mondod, szerinted is őrültség volt hinni
neki – bár nem kérdezte, én mégis csak bólintottam egyet. A
remény lángra lobbant bennem és minden erőmmel azon voltam, hogy
visszaszerezzem Zaynt – igaz, ami igaz, valójában nem vesztettem
el, mégis, mintha lélekben eltávolodott volna tőlem erre a kis időre.
– Borítsunk rá fátylat, nem gondolod?
–
De, igen – csaptam
le egyből az ajánlatára.
Megmosolyogtatta
a mohóságom, aztán pedig, ha ez lehetséges,
még közelebb húzott magához.
–
Most pedig engedd
meg nekem, hogy valóra váltsam azt, amire hetek óta várok –
suttogta, s ajkait az enyémekre tapasztotta.
Átölelte
derekamat, fulladás-szorosan összesimultunk. Lábujjhegyre álltam.
Lehajolt hozzám, szája végigfutott az enyémen. Lehunytam a
szemem, a lámpafény átragyogott a szemhéjamon. Sosem lenne
merszem megfogalmazni – mert úgysem tudnám –, mit éreztem,
amikor megcsókolt, előbb tapogatón, majd önfeledten. Meglehet,
felemelt; a lábam nem érte a földet.
Szerelmes
voltam, de nagyon, Zaynbe! El sem tudtam volna nélküle képzelni az
életemet. És ha az én idiótaságomnak köszönhetően
tönkremegyünk... Ha jobban a szívére vette volna, amit mondtam,
bevallottam neki... Nem is tudom, mi lenne. De így..! Óriási
megkönnyebbülés, hogy túl tudtunk ezen lépni! Olyan szerencsém
van nekem, amiért őt sodorta mellém a sors. Mert ő még ezt
is elnézte nekem! Elnézte, hogy megkérdőjeleztem őt! Azt, hogy
én ilyen
kis hülye vagyok. Halál komolyan, akad még egy ilyen tökéletes
férfi a földön?
– Hiányoztál – lehelte a szavakat, mikor elszakadtunk egymástól, levegő hiány végett. A homlokát úgy az enyémnek döntötte, még az orrunk hegyei is összeértek. A kezeivel a derekamat fogta most már, én pedig az ő nyaka körül pihentettem a sajátjaimat.
– Hiányoztál – lehelte a szavakat, mikor elszakadtunk egymástól, levegő hiány végett. A homlokát úgy az enyémnek döntötte, még az orrunk hegyei is összeértek. A kezeivel a derekamat fogta most már, én pedig az ő nyaka körül pihentettem a sajátjaimat.
– Te is! – nyomtam a szájára egy gyors csókot.
Hátrébb húztam a fejem, hogy jobban szemügyre vehessem őt.
Mondani akartam neki valamit, de úgy látszott, neki pont abban a
szent pillanatban jutott eszébe, így inkább elhallgattam, s
kíváncsian vártam, mivel áll elő.
– Én... – kezdett bele, s valamit nagyon
kereshetett, mert az összes zsebét megpaskolta, s amikor az
valamibe beleütközött, kicsit megkönnyebbülve folytatta. –
Igazából nem így akartam ezt az egészet, de azt hiszem... azt
hiszem, ez lenne a tökéletes pillanat. Szóval... – végig úgy
beszélt, hogy a szemembe nézett. – Csak meg szeretném köszönni
neked azt, amiket értem tettél. Hogy vagy nekem. Mondanék még
valamit, de nem jut eszembe semmi, csak egy dolog jár most a
fejemben. Te – itt egy pillanatra lehunyta a szemét. – Perrie
Louise Edwards, ígérem, hogy örökké szeretni foglak és
megvédelek minden rossztól. Hozzám jönnél feleségül?
A szám elé kaptam az egyik kezemet – észre sem
vettem, de időközben Zayn egy kis dobozkát csempészett a másikba.
Csak vigyorogni tudtam, mint a vadalma. El is felejtettem, hogy
válaszolnom kéne, így csak pár pillanattal később nyögtem ki
végre az „IGEN”-t, s ez után egyből szerelmem nyakába
ugrottam. Annyira boldog voltam, mint az előtt soha!
Egy szenvedélyes csókkal ajándékozott meg. És
még eggyel. Meg még eggyel és még eggyel.
– Annyira szeretlek! – suttogtam a
meghatottságtól.
– Én is téged – tett le a földre. Kivette a
kezemből a kis dobozkát és elővette a gyűrűmet. Magához húzta
a gyűrűs ujjamat és még mielőtt fölhúzta volna a gyűrűt,
megkérdezte;
– Együtt?
– Örökké.
VÉGE
Nagyon Jó lett vége :)
VálaszTörlésKöszi:)
TörlésNagyon jóóó lett ♥
VálaszTörlés♥♥♥
TörlésÚristen:') Ez nagyon édes komolyan sírtam!
VálaszTörlésxx ölel, Helena Z.
Oh, de édes vagy.:') Nem hittem, volna, hogy bárkit megtudok siratni.:)
Törlésxx visszaölel, Danielle Cobbler
Ez valami csodàlatos lett. Az egèsz blog, mindegyik tôrténet, imàdtam. Köszönöm, hogy olvashattam. Tényleg csodàlatos lett. ♥
VálaszTörlésÖrülök, hogy mosolyt csalhattam az arcodra :) És köszönöm ♥
Törlés